Kommunikációs gyakorlat2

Kommunikációs gyakorlat2

Mindennapi játszmáink

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2016. február 23. - MMI Kommunikációs gyakorlat

Eric Berne Emberi játszmák (1964) című könyve a szociális tranzakciókat teljesen új perspektívába helyezi az olvasója számára. Könnyű olvashatósága, laikusok számára is érezhető relevanciája és tudományos precizitása évtizedek óta tartja fenn a szakmai könyvesboltok polcain.

Posztunkban a könyv gondolatmenetét fogjuk számotokra röviden és érthetően megfogalmazni – saját ábráinkkal kiegészítve.

Berne munkájában az emberek közötti interakciók legvégsőbb céljának a lehető legnagyobb intimitás elérését jelöli meg – azonban megállapítja, hogy az emberek nem minden szituációban szeretnék elérni ezt, illetve úgy véli, hogy sokszor nincs is lehetőségük erre. Éppen ezért a beszélgetések, tranzakciók a „jó” formától eltérő változatokban jönnek létre: ezeket ő játszmáknak és rituáléknak hívja – míg az egyértelmű kimenetelű tranzakciókat pedig eljárásnak.

Az emberek kommunikációjának megfigyelése közben Berne arra lett figyelmes, hogy a kísérleti alanyainak kérdései és válaszai három főbb énállapot között váltakoznak. Egy énállapot leginkább pszichológiailag összefüggő verbális és non-verbális viselkedési minták összességeként fogható fel. Az absztrakt definíció feloldásaképp elmondható, hogy három főbb énállapotban lehetnek az emberek az interakcióik során: a szülői énállapotban, amely a szüleik viselkedését mintázza, a felnőtt énállapotában, amely a valóság teljesen objektív értékelésével foglalkozik, vagy gyermeki énállapotban, amely a gyermekkorukból származó ösztönös reakciókat és vágyakat foglalják magukban.

12735903_10206172270171830_320654474_n.jpg

Fontos kiemelni, hogy egyik énállapot felmerülése vagy dominanciája sem feltétlenül jelent rosszat. A gyermeki énállapot dominanciája esetén például sokkal őszintébbek vagy kreatívabbak lehetnek az emberek, mint egy túl domináns szülői én esetén. Hasonlóan érdekes, hogy a gyermeki énállapotot indirekt módon folyamatosan kontroll alatt tartja a szülői én – még akkor is, ha nem is abba a pozícióba helyezte magát az egyén.

Az énállapotok közötti kommunikációnak lehetnek egymást kiegészítő, harmonikus; megszakító; vagy duplex módjai.

Egymást kiegészítő például a felnőtt-felnőtt, gyermek-gyermek, vagy felnőtt-gyermek/gyermek-gyermek kommunikáció. Ezek természetesnek hatnak, és a beszélők kényelmesen tudják folytatni bennük az interakciókat.

12767783_10206172268891798_1152552128_n.jpg

Az egymást megszakító kommunikációban az ábrán is látható módon keresztezi egymást két-két énállapot kommunikációja – ez a konkrét beszélgetésben is kellemetlenséget okozhat: ilyen például, amikor valaki már sokadszorra kérdezi meg a barátját, hogy mikor indul el velük a busz – de a barát az utolsó alkalommal már mérgesen rávágja: „Kérdezz meg mást, engem aztán nem érdekel a dolog!”. Az utolsó reakció a szülői én, amint a türelmetlen gyermeki énre reagál.

12767326_10206172268491788_1185686859_n.jpg

Mikor jönnek létre játékok? Leginkább akkor, ha az énállapotok között egy rejtett kommunikációs kapcsolat jön létre – így a játékok a szemlélődők számára egyszerű, egymást kiegészítő tranzakcióknak tűnhetnek, viszont a beszélgetés legalább egy felének számára többet jelentenek.
Például ha megkérdez valaki egy lányt: „Feljössz hozzám megnézni a …-gyűjteményem?”, akkor feltehető, hogy nem a tárgyak puszta bemutatásáért haladnak tovább a kérdező lakása felé (felnőtt szintje, adatközlés), hanem az intimitás egy másik szintjére lépnek (gyermeki szint) – ezt pedig pontosan a játék segítségével érték el.

12746460_10206172268091778_1949272080_n.jpg

 

Hogyan nézhet ki egy játék a mindennapjainkban?

 

A gyakorlatban felmerült játszmák egyike Berne szerint a 'Most rajtacsíptelek, te gazember!' című tézis, amelyre példaként a következő szituációt vázolja fel.

 

Fehér fürdőszoba-berendezés szerelés céljából tárgyal egy szakemberrel. A szerelővel együtt előzetesen részletesen átbeszélik a költségvetést, majd megállapodnak az árban és Fehér egyértelműen  kikötöti, hogy nem léphetnek fel extra költségek. A munka befejeztével azonban egy előre nem látott szelep miatt négy dollárral több jelenik meg az egyébként négyszáz dolláros számlán, mint az eredeti tervben. Bár a többletköltség nagyságrendileg nem tűnik jelentősnek, és ésszerű lenne kompromisszumot kötni, Fehér dühősen követeli a szerelőtöl a külön kiadás összegének visszavonását. A szakember azonban szintén nem hajlandó engedni. Fehér hosszú levelet ír hozzá, amelyben tisztességét és morálját kérdőjelezi meg. Továbbra is kiáll amellett, hogy addig nem fizet, amíg a szerelő vissza nem vonja a külön felszámított tételt. A szerelő végül enged a követelésnek. 


Objektíven vizsgálva egy üzleti vita bontakozott ki egy adott pénzösszegről, felnőtt érvel felnőtt ellen. Azonban mindkét szereplő részéről játszma folyt: a szerelő kezdeményezte a provokálást a számla benyújtásával, és mivel előzőleg szavát adta Fehérnek, ő került alárendelt szerepbe. Ezáltal Fehér jogosnak érezte a felháborodást. Kihasználta kedvező pozicióját, hogy partnerével éreztesse annak kiszolgáltatott helyzetét, és gyermekkora óta felgyülemlett feszültségét tölthesse ki rajta. A játszma célja és belső pszichológiai előnye Fehér számára tehát saját érzelmeinek, dühének igazolása, külső pszichológiai előnye pedig a saját fogyatékosságaival való szembenézés elkerülése.

Pszichológiai szinten Szülő szólt Felnőtthöz: "Figyeltelek, abban a reményben, hogy hibázol." Gyermek: "Ezúttal rajtacsíptél." 

Szülő: "Igen, és most majd megmutatom neked, hogy milyen az, amikor nagyon dühös vagyok." 

Ez esetben tehát a Szülő- gyermek kommunikáció valósul meg. Az ügyfél dominanciáját demonstrálja azáltal, hogy rajtakapja a szerelőt az egyezmény megszegésén, és dühösen reagál.

 

Források:

Berne, E. (1967). Games people play: The psychology of human relationships(Vol. 2791). Penguin UK.
Ismeretlen szerző. (n.a.) "Eric Berne: Emberi játszmák - II. rész játszmatár" [online] elérhető:http://vitaminbank.hu/eric-berne-emberi-jatszmak-ii-resz-jatszmatar.php elérve: 2016.02.20
Minden rajz a saját munkánk eredménye.

8 komment

Ajánlott bejegyzések:

A bejegyzés trackback címe:

https://kommunikaciosgyakorlat2.blog.hu/api/trackback/id/tr758413266

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

MMI Kommunikációs gyakorlat 2016.02.27. 12:01:29

Ahogy a blog bejegyzésben is olvashattuk, Berne szerint az emberek három alapvető szereptípus közül választhatnak. Ezek a gyermek, a szülő és a felnőtt szerepek. Hozzászólásunkban ezeket a szerepeket jellemezzük munkahelyi, gyakorlati környezetben, illetve egymással való interakció során. Először is, vannak azok a munkatársak, akik a gyermek én-állapotot birtokolják, akár tudatosan, akár tudatuk nélkül. Ők azok az emberek, akik félelemmentesen, gátlásoktól felszabadult életet képviselnek, így akár szabadon visszaszólnak egy rangban felettük álló személynek. Ennek az én-állapotnak a birtokosai azonban lehetnek egyfelől a félelemtől vissza nem riadó, bátor, kreatív emberek, akik mernek hangot adni véleményüknek, viszont másik oldalról azok a munkatársak is ide tartozhatnak, akik alkalmazkodnak, mint ahogy gyermekként engedelmeskedtek szüleiknek. Előfordulhat a gyakorlatban, hogy azt, aki „gyermek” szerepet játszik, azt a munkahelyén is gyerekként kezelik, szinte ovisként tekintenek rá, mint aki még kicsi és fogalma sincs a való világról. Ezért az adott kollégát alulértékelik, így ő nem érez motivációt, több pihenést és lazítást enged meg magának, hisz úgy érzi, semmi esélye, hogy komolyan vegyék, felnőttként kezeljék. Így olyan érzelmek gyűlnek fel benne, ami révén inkább bomlasztja a társaságot, pletykálni kezd, mert miért ne?! Hisz nincs jobb dolga. Őt senki sem veszi komolyan. Az ilyen emberre azonban komoly szakmai karrier nem vár. Saját példának említenék itt meg egy olyan munkahelyi szituációt, ahol az egyik gyakornok kolléga úgy érezte, ő elnyomásban dolgozik. Munkáját senki sem értékeli eléggé, nem kap komolyabb feladatokat és nem mernek rábízni jelentősebb munkákat. Így folyton negatív volt, nem beszélt a többiekkel, még ránézni is rossz volt. Mindenkiről csak rossz véleménye volt és mindenkit kibeszélt a háta mögött. Nem kell megemlíteni sem sorsát. Rövidesen elbocsátásra került.
A szülő én-állapot birtokosai azok a munkatársak, akikben benne van a gondoskodás élménye, tudják és közvetítik mások felé, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Szeretik szinte gyermekeiknek tekinteni többi munkatársukat, instrukciókkal ellátni őket. Sokaknak igényük van egy ilyen személyre a munkahelyükön, sokakat viszont frusztrál ez a gondoskodó én. Ők úgy gondolhatják, hogy ez a viselkedés nem egy munkahelyi környezetbe illő magatartás. Személyes példaként említenénk ide, mikor a munkahelyen egy kedves kolléga úgy gondolta, ő azzal pozitívan segíti társát, ha minden egyes munkanap, naponta több alkalommal a „dolgozz keményebben” és „csináld meg, amit a főnök kért most azonnal” mondatokkal lelkesíti gyakornok kollégáját. Személyes véleményem, hogy ez eleinte jól esik a gyakornoknak, hisz érzi a törődést, a lelkesítést, az aggodalmat sorsa iránt a szülő én-állapotot birtokló személytől. (Bár ide inkább az olyan elejtett mondatokat sorolnám, mint a „nagyon szép, összeszedett munka”, „látom, hogy keményen dolgozol, csak így tovább”.) Azonban ezt heteken keresztül, napi szinten hallgatni és elviselni igen frusztráló és csak vitához vezet. Sokszor a főnökök veszik fel ezt a szülő szerepet. Értékelés során felsőbbrendűnek érzik magukat, tanácsokat osztogatnak, mindenkinek megmondják, hogy mi a „tuti”. Saját szabályrendszert is képesek kialakítani, saját értékeikhez akarják alakítani az általuk irányított csoportot. Beosztottaikat rosszabb esetben saját rabszolgáiknak tekintik (persze ez nem minden esetben igaz), hozzájuk nem méltó feladatokkal látják el őket, követelőznek, és arra hivatkoznak, hogy engedelmeskedniük kell nekik, hisz ők a főnökök.
A felnőtt én-állapot Berne szerint mindenkiben benne van, de előfordulhat, hogy kevésbé használja, ideiglenesen „kikapcsolja”. Alapvetően, lehetek én egy gyermek én-állapotot birtokló gyakornok, aki nem riad vissza semmitől, meri vállalni ötleteit és kreativitását, de eközben a felnőtt én-állapot révén bennem lehet az is, hogy tudjak reálisan gondolkodni és mérlegelni, mi az, ami valószerű. Ide említeném meg példának azt a valós szituációt, mikor gyakornokként lelkesedtem egy új marketingkampány iránt, melyet munkáltató cégem csinált, mertem vállalni ötleteimet, amik igen bevállalósak voltak. Azonban kis gondolkodás és több forrás, adat felkutatása után rájöttem, hogy értelmes keretek között egyáltalán nem valósíthatóak meg. Egy fellángolásnak jó volt.

Írta: Ivancsó Roland, Késmárki Diána, Keszthelyi Lívia
Válasz erre 

MMI Kommunikációs gyakorlat 2016.02.28. 13:54:17

A bejegyzést olvasva számunkra is egyértelművé válik, hogy a Berne által leírt három szerep mindannyiunkban jelen van. Valóban, laikusokként is vissza tudunk emlékezni olyan szituációkra, amikor saját magunk is valamelyik szerep hatása alatt voltunk, akkor teljesen észrevétlenül, de a játékba beszállva. Másodszori olvasatra már konkrét szituációk is megjelennek szemeink előtt, például amikor a csoportos beadandót sürgetve egyik csapattársunk néhány óránként bejegyzést tesz közzé Facebook csoportunkban munkánkat sürgető és ellenőrző szándékkal. Erre a szülői szerepvállalásra teljesen jogos reakcióként érezzük, hogy már-már felháborodva közöljük az illetővel, hogy semmi szükség, hogy sürgessen, mi is teljes mértékben tisztában vagyunk a feladatunkkal, és majd jelezzük, ha kész lesz (ami sok esetben csak az ismételt felszólítások után, a határidő lejártához vészesen közeledve történik meg). A gyermeki szereplőknek eszébe sem jut, hogy az általuk sokszor túlságosan is akadékoskodónak tekintett szülői szerep képviselőjének mennyivel nehezebb dolga van. Az ilyen ember a saját vállán érzi az egész csapat felelősségét, számára sokkal fontosabb, hogy a dolgok az ideálisnak, előírtnak megfelelően menjenek. A többiek csak mennek az árral azt gondolván, hogy majdcsak lesz valami, amiben végül is igazuk van, mert a határidőre általában el szokott készülni a dolgozat. Fontos, hogy egy csapatban legyen legalább egy ember, aki felelősként tud részt venni, mert egy ilyen irányító nélkül sokkal alacsonyabb színvonalú lesz az eredmény.
Mindenkinek érdemes magában egy önismereti tesztet lefuttatnia pár alapvető kérdéssel. Csak képzeljünk el pár szituációt az elmúlt pár napból, hétből. Hányszor kerültünk konfliktushelyzetbe? Ilyenkor ki volt a konfliktus kezdeményezője, és az kire irányult? Hogyan viselkedtünk a konfliktus közben? Ha hajlandóak vagyunk őszinte válaszokat adni az iménti kérdésekre, már is kialakulhat egy nagyvonalú kép arról, hogy milyen szituációkban milyen szerepeket veszünk fel, és azokat hogy tudjuk kezelni. Mint ahogy a szöveg is írja, személyenként változó, hogy melyik énállapot dominálja az egyént. Szerintünk ezzel jó, ha tisztában vagyunk, mert annak ellenére, hogy egyik dominancia sem jobb, vagy rosszabb a másiknál, teljesen nem szabad átengednünk magunkat egyiknek sem. Vegyünk példának egy munkahelyi környezetet, ahol egy boltban több eladó dolgozik, teljesen eltérő személyiségekkel. Az eladók minden nap kettesével dolgoznak az üzletben. Az egyikben nagyon erős vezetői hajlam van, de ezt a szerepet mégsem tudja hitelesen betölteni, mert közben a gyermeki énállapot uralja természetét. Hangulata teljesen kiszámíthatatlan, egyik nap mindenkivel jóban van, másik nap pedig mindenki az ellensége. Egy másik eladó csendes természetű, véleményét nehezen vállalja fel, a mindegy, talán és nem tudom szavak mondataiban sűrűn előfordulnak. Ez is egy gyermeki dominancia, mindenki gyermekkori osztályában volt legalább egy hasonló diák. Ez a diák nem tud érvényesülni társai között, akármennyire tehetséges is. Megdöbbentő, de ez a jelenség a ’’felnőttek’’ között is megfigyelhető. Mint az osztályban az osztályfőnöknek, a munkahelyen a főnöknek is nehéz dolga van az ezekhez hasonló, ’’faragatlan’’ természetű emberekkel. Érdekes kérdés, hogy mi a megoldás ilyen szituációkban? Ki kell rúgni valamelyiküket? Ha igen, akkor melyiket? Ha pedig nem, hogy lehetne elérni, hogy mindketten magukat adhassák, úgy, hogy békességben megférjenek egymás mellett? Esetleg keresni kell egy szülő, vagy felnőtt dominanciájú alkalmazottat, aki természeténél fogva ’’rendet’’ tud tartani kettejük között?
Vannak emberek, akik összeférhetetlenek egymással. De gondoljunk bele – valóban összeférhetetlenek, vagy csak nem tudják, hogy rajtuk múlik a kapcsolatuk sorsa?

Bacsa Zoltán, Pepó Viktória, Bolvári Bence
Válasz erre 

MMI Kommunikációs gyakorlat 2016.02.28. 22:48:27

Mindennapi játszmáink. A blogbejegyzést olvasva akaratomon kívül is beugrik egy könyv, amelyet nemrég olvastam: Daniel Goleman - Társas intelligencia. Rendkívül érdekes és olvasmányos értekezés egy újonnan kialakuló kutatási területről, a társas idegtudományról. Fő mondanivalója, hogy az emberi agy alapvetően szociábilis, akaratlanul keresi a kapcsolódást egy másik aggyal, mihelyst interakcióba lépünk valakivel. Goleman szerint még a legszokványosabb találkozások is szabályozzák az idegrendszerünket, kellemes vagy kellemetlen érzésekkel töltenek el bennünket, szabályozzák a kedvünket és a hosszú távon fennálló, erős kapcsolatok során még a személyiségünkre is befolyással lehetnek. A negatív érzések tehát negatív, a pozitív érzések pedig pozitív érzéseket szülnek. Mindezek miatt rendkívüli jelentősége van annak, hogyan teremtünk kapcsolatot más emberekkel és annak is hogyan kommunikálunk.
Eric Berne Emberi játszmák című könyve segíthet abban, hogy mindennapi interakcióinkat egy jól strukturált, könnyen kezelhető rendszerben szemlélhessük, amely keretek között ezeket a mindennapi játszmákat a társas idegtudomány szintjére emelve, egy jobb életminőséget érhessünk el a szociális kapcsolataink terén. Ennek alátámasztásaképpen nézzünk egy példát egy éppen ma megtörtént eseményen keresztül.
Ahogy az általában lenni szokott rosszul gazdálkodom az időmmel, ezért a mai napon is, pont mint minden reggel, futottam a buszhoz, hogy elérhessem. Mikor kiértem a sarokra láttam, hogy a busz már vészesen közeledik, de nincs felszálló utas és hirtelen pánikomban, hogy így majd nem fog megállni, átfutottam az úttesten a busz előtt. Mikor boldogan felszálltam a sofőr megállított és a következő párbeszéd zajlott le közöttünk:

- Hé, várj csak, gyere vissza! –így a sofőr
- Igen?
- Legközelebb ne rohangálj előttem, mert ez így nagyon közel volt! – szól rám kedvesen.
- Oké, de én figyeltem és még messze volt a busz. – válaszoltam durcásan, elharapva a mondat végét, pont mint egy gyerek, akit rosszaságon kaptak.

A fenti párbeszédben a buszsofőr szülői, illetve az én gyermeki szerepem teljes mértékben azonosítható. A sofőr, egyébként teljesen jogos kioktatása után én felvettem a gyerek szerepét, akinek csak ne mondják meg mit csináljon és egész út során megszégyenülve puffogtam magamban. Ez az interakció számomra azonban nem volt negatív hatású, sőt, a kezdeti szégyensokk elcsitulása után beláttam, hogy mennyire igaza volt a vezetőnek és valóban felelőtlenül szaladgáltam az úttesten. Viszont gondoljunk csak bele ha a sofőr ugyanezt a mondatot indulatosan, trágár szavakkal cifrázva vágja a fejemhez. A lelki állapotom egy ilyen párbeszéd után valószínűleg nem gyermekies gőgöt és dacot és mintázott volna, sokkal inkább én is idegessé és ingerültté váltam volna, hogy aztán felhívjam a páromat és nagy mérgesen neki is elmeséljem milyen igazságtalanságért ért és őt is csak felidegesítsem ezzel az egész történettel.
Lássuk be tehát azt, hogy a sofőr gondos szülői szerepvállalása ebben a sztoriban egy gyermeki választ váltott ki, ami így nem fertőzött meg negatív élményekkel és érzélmekkel az elkövetkezendő néhány órára, sokkal inkább volt nevelő célzatú, mint bántó. A vezető felismerte a szituációban azt a szerepet, amivel hozzátehet az adott helyzethez, úgy, hogy közben engem nem ér negatív hatás, de a leckét mégis megtanulom. A két könyvet egymás mellé téve tehát úgy gondolom, nagyon fontos, hogy az ember a mindennapi kapcsolataiban ügyeljen arra, hogy az adott szituáció milyen szerepet kíván, mire van szüksége az adott embernek, akivel interakcióba lépünk és arra is, milyen szerepet vett fel beszélgető partnerünk, hiszen mindez folyamatos ráhatással van a hangulatunkra, így az életminőségünkre is.

Szabó Nikolett, Tóth Eszter, Zsoldos Vanda
Válasz erre 

MMI Kommunikációs gyakorlat 2016.02.29. 12:11:21

Mindennapijaink természetes velejárói a folyamatos játszmák és rituálék, amelyekbe a társas interakcióink során akarva-akaratlanul is belekeveredünk. Reggel bemegyünk a boltba, beszélgetünk az eladóval, ezután megérkezünk az egyetemre és a csoporttársainkkal megvitatjuk az aznapi teendőket (feladatok felosztása), a zh-kat, majd végül hazaérünk az iskolából/munkahelyről és beszámolunk a napunkról a rokonoknak, családtagoknak. Ezalatt észre sem vesszük, hogy folyamatosan váltogatjuk a szerepeinket. Berne megfigyelései szerint az egyének viselkedése alapvetően három főbb énállapot között váltakozik. Véleményem szerint egy baráti társaság felépítési jól mintázza mind a három énállapotot. Általában minden baráti társaságban megtalálhatjuk a szülői énállapotot mintázó egyént, aki szinte anyáskodik a társaság tagjai felett. A személyisége igen tudatos, szinte már dominál a csoportban, úgy érzi tapasztalatai révén bölcsebb a többi csoporttagnál, ezért jogosan osztja az észt és adogat tanácsokat szívesen bárkinek, még ha az illető nem is kérte. Jellemzően odafigyel az apró részletekre, például ha valakinek a csoportból támad egy hirtelen ötlete, igyekszik azt ész érvekkel alátámasztani vagy éppen ellene érvelni akkor is, ha ez nem teszi túl népszerűbbé a többiek körében. Ezáltal, amikor a többiek hajlamosak elengedni magukat, például egy buli alkalmával, Ő akkor is résen van, és figyel a veszélyekre, mondjuk a zsebtolvajok elkerülésére, a biztonságos közlekedésre. Ez a szereplő a baráti körben nem kelt mindig pozitív benyomást/nem mindig a legnépszerűbb ember, de tisztelik a többiek a talpraesettsége és a földhözragadtsága miatt, hálásak neki hogy „vigyáz rájuk”és valóban véleményvezér szerepet tölt be. Tovább haladva vizsgáljuk meg a felnőtt énállapotú egyént a baráti társaságban, ami Berne szerint minden emberben benn van, csak néha rejtve marad. Ez a társaságtag általában reális, se nem túl optimista, se nem túl pesszimista. A hirtelen jött ötleteket Ő a realitás talaján vizsgálja, vajon tényleg megvalósítható? Ezt minden csoporttag megengedheti magának? Nem lesz kihagyva senki? A program ára valóban tartalmaz minden felmerülő költséget? Ezzel szemben pedig elérkeztünk a gyermeki énnel rendelkező csoporttagokhoz, akik a hirtelen fejükből kipattant ötletekhez képesek a végletekig ragaszkodni, nem számítanak a részletek. Igen akaratos típusú szerep, nehezen fogad el ellentmondást, nem kedveli, ha valaki letöri a lelkesedését. Nagyon heves érzelem kirohanásaik lehetnek, ilyenkor nem számítanak az ész érvek sem, csak a megvalósításon gondolkoznak. Ennél a példánál maradva megnézhetjük, hogy hogyan is jön létre egy Berne által megfigyelt játék a gyermekién és a szülői énállapotú tagok között. Mondjuk a türelmetlenkedő gyermeki énállapotú személy megkérdezi a felnőtt énállapotút, hogy mit szól az általa hirtelen kitalált Barcelonai utazáshoz, amit a baráti körüknek terveznek idén májusban. A szülői énállapotú egyén egyből elkezdi megkérdőjelezni a részleteket: Biztonságos mostanában repülővel utazni? Mégis mit gondolsz mennyibe fog ez kerülni, annak ellenére, hogy a repjegy olcsó? A májusi hónap biztosan nem lesz jó XY-nak, mert vizsgaidőszaka van. Erre a gyermeki énállapotú személy dacosan válaszol: De hiszen Én csak jót akartam, egy élményt szerezni, te pedig máris letöröd a kedvemet. Viszont a kezdeményező fél nem adja fel a próbálkozást, egy hét múlva ismét visszatér a témára: "Na mostmár átgondoltad te is az utazást? Ugye milyen jó lenne?" Erre a másik fél válasza: „Én már egyszer kifejtettem az aggodalmaimat a témával kapcsolatban, most már kérdezd meg a többieket, engem pedig hagyjál ezzel.” Itt látható a szülőién türelmetlensége a gyermeki énállapotú egyénnel szemben. Tehát egymást megszakító kommunikációra példa a gyermeki-szülőién között kialakuló vitás helyzet. Ezzel szemben vannak úgynevezett egymást kiegészítő énállapotok, mondjuk a két gyermeki önállapotban lévő, kreatívabb, mókásabb baráti társaság tagok, valamilyen szinten jobban jobban kijönnek egymással, mint a csoport többi tagjával, erre példa, hogy a másik gyermeki énnel rendelkező személy lelkesen támogatja a barátját aki kitalálta az utazást..

Antal Dorina, Králik Dóra, Rédai Mariann
Válasz erre 

MMI Kommunikációs gyakorlat 2016.02.29. 21:37:23

Berne én-állapotait olvasva első gondolatunk Freud személyiséganalízisével való hasonlósága volt. Freud az emberi jellemet, személyiséget három szintre bontotta: az ösztönÉN-re, mely a tudatalatti, szükségletek kielégítésére fókuszáló szint, a felettesÉN-re, mely elsősorban szülői hatásra alakul ki és a tanult erkölcsi normák beteljesítése a célja, valamint az ÉN-re, mely igyekszik objektív módon kezelni a jellemünket érő ingereket, közvetítve az ösztönÉN és a felettesÉN között. Ez a felosztás alapján az ösztönÉN Berne gyermek én-állapotának, az ÉN a felnőtt én-állapotnak, a felettesÉN pedig a szülői én-állapotnak feleltethető meg. Ezek, Berne elméletéhez hasonlóan ugyancsak együttesen, kölcsönhatásban kormányozzák a személyiséget, határozzák meg a viselkedést. Ez sokféle kommunikációt eredményez, s leggyakrabban partnerünk és mi magunk más-más én-állapotban interaktálunk, mely fokozza a konfliktusok kialakulásának esélyét. A felnőtté válás küszöbén is gyakran szembesülhetünk a sikertelen kommunikáció okozta fejfájással, és ezek tétje, következményei már jóval súlyosabbak, mint gyerekkorunk apró-cseprő konfliktusai. Lehet egy párkapcsolat, egy munkahelyi probléma megoldása, szélsőséges esetben maga az állásunk, megbecsülésünk, önérzetünk, önmagunkról alkotott énképünk. A hatékony kommunikációt nagyban elősegíteni, ha a partnerek azonos én-állapotban lépnek interakcióba, hiszen ily módon nagyobb hatékonysággal jutnak konszenzusra, mely a siker kulcsa. Ez azonban nyilván nem mindig lehetséges, nem utolsósorban azért, mert a különböző én-állapotoknak nem mindig vagyunk tudatában. Hogy e probléma okozta kellemetlenségeket és nehézségeket enyhítsük, fontos elfogadnunk életünk során betöltött különböző társadalmi helyzetünket, hiszen ezek szoros összefüggésben állnak az alkalmazott kommunikációs technikával. Berne szerint ezek szerepek váltakozhatnakk akár nagyon rövid időn belül is, annak ellenére, hogy általában az egyik dominánssá válik jellemfejlődésünk során. Képzeljük csak el az alábbi élethelyzetet: autóvásárlás előtt állunk, azonban tudásunk a témában igencsak felszínes. Egy hozzáértő barátunk segítségét kérjük, hiszen a szalonban nem szeretnénk, ha tudatlanságunkat az eladó esetlegesen kihasználná, így elfogadjuk, hogy az adott helyzetben gyermekként hallgatunk és tanulunk. Másnap a szalonban ezt a korábban megszerzett tudást kamatoztatva igyekszünk felnőtt állapotban objektíven értékelni a hallottakat, esetleg szülőként fülön csípni a ferdítéseket, majd kérdőre vonni és megfitogtatni szakértelmünket. Ebben a helyzetben a szerepek váltakozásából profitáltunk, hiszen nemcsak többet tudunk az autókról, de nagy valószínűséggel előnyös üzletet is köthettünk.
Nyilván beszélhetünk negatív játszmákról is, melynek egyik legszemléletesebb példája Berne tollából származik. Adott esetben a szülő nógatja gyermekét, hogy vegyen részt a házimunkában, azonban mikor az megteszi, munkáját kritizálja, így a gyermek nem kerülhet ki győztesen a szituációból. Berne ezt nevezi kettős kötésnek, és valljuk be, mindannyian szembesültünk már vele. A szülő karakterét helyettesítsük egy tetszőleges személlyel, akinek egy adott témában nálunk nagyobb szakértelme van, és nagy valószínűséggel kamaszkorunknál frissebb emlékeket is fel tudunk idézni. És hogy mi a megoldás egy ilyen helyzetben? Gyermek énállapotunkban kezelhetjük hisztivel, heves érzelemkitöréssel, ellentámadással – nem kecsegtet sok reménnyel, igaz? Bölcsebb dolog felnőttként tanácsot, útmutatást kérni, finoman rámutatni a helyzet lehetetlenségére, egyszóval sértettségünket kizárva igyekezni objektíven megoldani a konfliktust, vagy szülőként azt tenni, amit partnerünk (ugyancsak szülői helyzetben) elvár tőlünk – a békát teljes mértékben lenyelve újra csinálni az adott cselekvést, az ő kritériumrendszerének megfelelően.
Látható, hogy minden reakció más-más kimenetelhez vezet, így rendkívül fontos, hogy a játszmákat, és az azok során betöltött szerepeinket tanulmányozzuk, időnként önreflektáljunk, hiszen a sikeres és hatékony kommunikáció mindannyiunk életét megkönnyíti.

Horváth Viktória, Jurás Alexandra, Mindum Luca
Válasz erre 

MMI Kommunikációs gyakorlat 2016.03.01. 14:16:40

Ahogy azt a bejegyzés készítői is említették, Eric Berne műve alapján minden emberben három én-állapot található. Ezek a szülői én, a felnőtt én, valamint a gyermek én. A szülői én a szüleinktől tanult, róluk mintázott reakciókat jeleníti meg, míg a felnőtt én az általános helyzetekben kerül felszínre és a valóság objektív értékelésével foglalkozik. A gyermeki ént spontán hajtóerők és örömök motiválják és az ösztönösség jellemzi. Mind a három szerep azonos fontossággal bír interakcióink során, egyiket sem tudjuk nélkülözni. A kommunikációban való részvételkor nem tudatosan, hanem ösztönösen kerülnek a felszínre ezek az én-állapotok, és így dominálnak egymás felett. Berne szerint a személyek közötti kommunikációt játszmákként lehet értelmezni. Ezek bonyolult kommunikációs érintkezések, mely során rejtett tranzakciók folynak. Berne művében olvashatunk tipikus játszmákról, ilyen például a bejegyzésben említett „megvagy gazember”, a „ha te nem lennél…”, az „alkoholista”, vagy éppen az „adós”.

A bejegyzés olvasása közben csoportunkban az interakciók során a játszmák és a betöltött szerepek egy másik értelmezése merült fel, melyet James Redfield A mennyei prófécia című könyvéből ismertünk meg. Ebben a műben a szerző regény formában ismerteti meg az olvasókat a játszmázás gyakorlatával. Berne megközelítésével ellentétben azonban ő nem a szülő-felnőtt-gyermek én-állapotokat mutatja be, hanem a játszmák során használt viselkedési formák, erőviszonyok szerint csoportosít. Ez a csoportosítás populárisabb, a pszichológiától távolabb álló, azonban leírásuk során mi is azt tapasztaltuk, hogy a gyakorlatban ezek jól megfigyelhető és elkülöníthető viselkedés típusok. A regényben az energiák megszerzését tartják a játszmák céljának, mely Berne megközelítésétől eltérő, ezért ezt most figyelmen kívül hagytuk. (Berne az interakciók céljának a minél nagyobb fokú intimitás elérését tekinti, azonban amennyiben erre nincs lehetőség, a tranzakciók megjelenési formái a játszmák és a rituálék).

Első ilyen viselkedési forma a játszmák során a „Megfélemlítő”. Agresszor típus, aki nevéből adódóan is a partner megfélemlítésére törekszik. Harsány és feltűnő viselkedés jellemzi, a kommunikáció során pedig célja a kommunikációban résztvevők elnyomása, bennük félelem érzet keltése. Utasítgató és fitogtatja erőfölényét. Véleményünk szerint Berne csoportosításában ez leginkább a szülői én-állapotnak feleltethető meg, hiszen hajlamos utasítgatni, leszidni, vagy akár meg is büntetni, „megvonni szeretetét”.

A „Zárkózott” viselkedési forma a gyermeki én-állapothoz hasonlítható. Ilyenkor a kommunikációs partner állandó odafigyelést igényel, azonban arra a kérdésre, hogy „Mi a baj?” a Berne által bemutatott gyermeki énhez hasonlatosan a „Semmi!” választ adja, mivel ezzel még több figyelmet tud magára fordítani. Mivel ezzel a viselkedéssel a környezetében élőkből aggodalmat vált ki, a játszma során egy „Zárkózott” viselkedési formát felvevő résztvevő számára jó taktikának tűnhet ezzel manipulálni a kommunikációs partnereket a több figyelem, sajnálat, vagy elfogadás reményében.

A „Vallató” viselkedési forma ismét a szülői én-állapothoz hasonlítható, valamint ebben az esetben a felnőtt én-állapot is megjelenik. Az interakció során ezt a viselkedési formát felvevő kommunikációs partner egyszerre kérdezősködik, kritizál és ítél. Kérdőre vonja az emberek cselekedeteit és szándékait, állandóan hibát keres. A gyermeki én játékossága és öröm iránti motiváltsága teljesen hiányzik ebből a viselkedési formából. A „Vallató” személy információkat próbál szerezni kommunikációs partnerétől, és állandóan szemmel tartja, felügyeli őt. Ez leginkább a szülői én-állapothoz hasonlítható, azonban a felnőtt én-állapot is részt vesz a kommunikációban, tudatosságával és információéhségével.

A James Redfield által írt műben megjelenő csoportosítás utolsó viselkedési formája a „Szegény én”. A „Szegény én” mindig szomorkodik, sír, vagy ha éppen nem szenved, akkor aggodalmaskodik és sóhajtozik. Célja, hogy együttérzést csikarjon ki a környezetétől, de ha bárki megoldást kínálna probrémájára, az nem érdekli, vagy újabb problémát vet fel. Játszmái során bűntudatot igyekszik kelteni, és ezzel magára fordítani a figyelmet. Ez az állapot leginkább a felnőtt én-állapothoz hasonlítható, mivel tudatosan, szándékosan manipulálja környezetét.

Összeségében elmondható, hogy bár a Berne által megjelenített én-állapotok csak távolról kapcsolódnak az A mennyei próféciában megjelent viselkedési formákhoz, mégis lehet kapcsolatot találni. Különbség a két megközelítés között, hogy míg a regényben a viselkedési formák egy adott játszmát jellemeznek, addig Berne könyvéből kiderül, hogy egy adott játszma során több én-állapot is felszínre kerülhet.

Bodolóczki Petra, Hamvas Patrícia, Krispán Orsolya
Válasz erre 

MMI Kommunikációs gyakorlat 2016.03.02. 02:49:24

Ahogy a "Mindennapi játszmáink" blog bejegyzésben olvashatjuk, az emberek kommunikációjuk során alapvetően három fő állapot, éntípus közül választhatnak, vagyis, hogy hogyan fognak viselkedni adott helyzetekben. Ha elgondolkozunk, hamar ráeszmélünk, hétköznapjainkban valóban felvesszük ezeket a "szerepeket", akár a legegyszerűbb, legjelentéktelenebb helyzetekben is. Akár ennek a feladatnak a megoldására elég gondolnom. A csapat egyik tagja már a leadási határidő előtt egy héttel előrevetítette, igyekezzünk időben leadni a munkát, sokkal kényelmesebb, és könnyebb lesz, ráadásul épp volt fölösleges időnk is. Egyértelműen a felnőtt én jelent meg nála, racionális érvekkel alátámasztotta, miért is javasolta az előbbieket, valamint már maga a tény, hogy elsőként vette kezébe a feladat átbeszélését is mutatta, éretten kezelte a helyzetet. Ezzel szemben a csapat másik tagja felelőtlenebbül állt a szituációhoz, a gyermeki én jelent meg nála, hiszen ugyan tudta, igaza van a másiknak, mégis megpróbálta kitolni a dolgot, így talán azt remélve, hogy a feladat megoldja önmagát. Láthatjuk tehát, hogy a különböző énállapotok vitás szituációk forrásai lehetnek. Ugyanakkor sok esetben a különbözőségük miatt lesznek hatásosak. Vegyük például a szüleinkkel való kommunikációt. Mindenkinek ismerős a helyzet, mikor a szülőjével való konfliktus esetén megpróbál felnőtt, esetleg ő maga is szülői énállapotban kommunikálni. Legtöbb esetben ez a legrosszabb amit tehetünk, szüleink mástól sem lesznek idegesebbek, mintha megpróbáljuk saját igazunkat sulykolni, ne adj isten szinte kioktatni őket. Habár egy esetleges probléma esetén az érett, felnőtt szerep hatékony lehet, a legtöbb vita esetén a szülő-gyermek kapcsolatban a gyermeki énállapot felvétele a legkifizetődőbb a szülőkkel szemben, még ha sokszor nincs is ínyünkre. Bizonyos szituációkban tehát maga a kommunikációban résztvevők személye határozza meg, milyen szerepet is veszünk fel. Tanárainkkal, főnökünkkel szemben a felnőtt énállapot szinte elvárt, magától értetődő. Azonban barátaink körében gyakran a gyermeki én kerül előtérbe, ilyenkor nem kell feszélyeznünk magunkat, nyitottabbak, és sokkal őszintébbek lehetünk ebben az énállapotban, ami baráti körben teljesen természetes.
Ha az énállapotok között kapcsolat jön létre a kommunikáció során, játszmák alakulnak ki. Mindennapjainkban jó példa erre a "Láthatod, mindent megpróbáltam" típusú játszma. Egy párkapcsolat egyik szereplője véget szeretne vetni a kapcsolatnak, de ezt nem mondja ki, nem szeretne ő lenni a negatív szereplő, és maga véget vetni a dolognak, így egyre inkább érezteti a párjával a problémákat, mikor az megoldást keres, esetleg kínál, szinte mindenbe beleköt, illetve együttműködése csupán színlelt, és felszínes. Egyre elviselhetetlenebb magatartást tanúsít, de annyira türtőzteti magát, hogy a másik fél ne érzékelje, hogy ez akár tudatos is lehet. Végül a másik személy az, aki nem bírja tovább, és felveti a szakítást, akár véget is vet a kapcsolatnak. Egy másik tipikus játék a kapcsolatokban az "ennek is te vagy az oka". Egy egyszerű helyzetben ez úgy nézhet ki, hogy az egyik fél a másikra bízza a döntés jogát, legyen szó a kifestendő szoba színéről, vagy akár a moziban a kiválasztandó filmről. Majd ezután, ha nem jól sül el a dolog, a másikat okolja a történtekért. Néha nem is lesz belőle a vita a végén, konkrétan nem hangzik, el kinek a hibája, esetleg a játszmát folytató fél egy-egy rosszalló pillantást vet párjára, hogy éreztesse vele, nem hozott jó döntést, de itt a hangsúly nem a másik hibáztatásán van, hanem, hogy az illető saját magáról levegye a terhet és a felelősséget.

Czoch Blanka, Baranya Gábor, Bankó Balázs
Válasz erre 

MMI Kommunikációs gyakorlat 2016.03.02. 09:50:35

Ahogyan azt a blog szerzői már a címmel nagyszerűen érzékeltetik, Eric Berne által megfogalmazott emberi játszmák jelen vannak a mindennapjainkban és jelentősen meghatározzák másokkal való interakcióinkat, kommunikációnkat. Azonban a leírt énállapotok (szülő, felnőtt, gyerek) keverednek minden egyénben, esetleg csak az egyik dominanciája nyilvánulhat meg. A gyermek énállapot az érzelmek, vágyak kifejezésében nyilvánul meg, a felnőtt énállapotra az objektív érvek, adatok alkalmazása jellemző, míg a szülő énállapoton a szülői viselkedésminták, a gyermekekre ható folyamatos kontroll figyelhető meg. Ezek a viselkedéstípusok szabályozhatóak, az egyének próbálhatják az interakcióban betöltött szerepüket variálni, átalakítani. Érdemes időnként a korábbi játszmákra is visszatekinteni és eldönteni az abban használt énállapotot és mérlegelni, hogy az eredeti elvárások szerint alakult-e az adott beszélgetés.
Ezeknek az állapotoknak és a közöttük lévő kommunikációknak a szemléltetését egy konditermi szituáción keresztül próbáljuk meg bemutatni, mint mindennapi eset:
Egy laikus, testépítésben járatlan személy lemegy a konditerembe edzeni, ahol rengeteg irányból érkező impulzusok érik. Próbál segítséget kérni abban, hogy hogyan és milyen módszereket kéne használnia kezdőként. Itt először egy látszólag tapasztalt, a témában jártas egyént talál, akitől tanácsot kér. Ez a személy információkkal és érvekkel próbálja meggyőzni őt, arról, hogy milyen technikák a leghatásosabbak. Ekkor megjelenik egy idősebb férfi, aki kritizálni kezdi az instrukciókat. Egyértelműen érzékelteti a kezdővel, hogy az ő módszereit kell használnia, hiszen egész életében ezeket csinálta ő is. Ennél a pontnál azonban a sok tapasztalattal rendelkező személy sértődötten vitába száll és dacol a férfi üres tanácsával. Végül az újonc ráparancsol az vitázókra, hogy hagyják abba és inkább továbbáll mástól segítséget kérni.
Ezt a játszmát Berne módszereivel szemlélve a következőképpen lehetne leírni: Az újonc gyermek énállapotban próbált tanulni, alkalmazkodni a nála jobbaktól. Az első segítő felnőtt énállapotban objektíven rávilágított a kezdéshez fontos információkra és elkezdett szülő lenni az újonc felett, tanítani akarta. A harmadik személy azonban dominanciáját próbálta kifejteni az első két egyénen, tehát a felnőtt énállapot uralta cselekedeteit. Ennek hatására az első segítő gyermek énállapotba került és észérvek helyett érzelmi alapon próbált ellenállni a kritikáknak. Itt egy egymást megszakító kommunikáció jött létre, amely megzavarta a résztvevőket és kellemetlenségeket okozott nekik. Végül az újonc került felnőtt énállapotba, elhallgattatta a vitázókat és szankcióként máshoz ment inkább tanácsot kérni.
A szituációnkból jól látható a különböző ének folyamatos váltakozása. Láthatjuk, ahogyan egy gyermeki énállapot felnőtté tud változni másodpercek alatt vagy pont, ahogyan egy szülői én hirtelen egy gyermeki, érzelmi érvelésben tör ki egy vita során. Ezeket a váltakozásokat nem igazán lehet tudatosan kezelni, váltogatni, viszont oda tudunk figyelni rá, így eredményesebbek tudunk lenni, akár egy vita, akár egy segítségnyújtás alkalmával. Ugyanis nem mindig megfelelő az, ha gyermek énünk kerül előtérbe, például egy vita folyamán, ahogy láthattuk, mivel eltávolodhatunk akkor az objektivitás földjéről. Viszont vannak olyan helyzetek, amikor az se jó, ha a felnőtt, objektív énünk van előtérben, ilyen például egy párkapcsolat, ahol nem szabad mindent az objektív gondolkodásunk alapján tenni, néha az érzéseinkre, érzelmeinkre kell hagyatkozni.
A kondicionáló termes példánk véleményünk szerint jól szemlélteti, hogy milyen egyszerű hétköznapi szituációban is megjelenhetnek ezek a szerepek, különböző játékok formájában. Tanácsként annyit javasolnánk, hogy mindenképpen figyeljünk oda a viselkedésünkre a különböző kommunikációs helyzetekben, így sikeresebbé tehetjük mindennapjainkat.

Ábrahám Lili, Gőz Viktor, Almádi Gábor
Válasz erre 
süti beállítások módosítása